A joghallgató alapgondolata

Az én alapkérdésem így hangzik: miért követte el a bűncselekményt ez a személy, és vajon létezik-e olyan pont a történetében, ahol ez az út még más irányt vehetett volna, ahol a döntés helyett lehetőség nyílt volna a megállásra, az észlelésre, a beavatkozásra.
Az igazság kiderítéséig olykor hosszú utat kell végigjárnunk, amely ott kezdődik, hogy az áldozatot megtalálják, a bűntényt felfedik, az elkövetőt elfogják, majd ennek a folyamatnak egy későbbi, strukturált állomásaként megjelenik a tárgyalóterem, ahol az események egy új, intézményes rendbe rendeződnek.

Innen szakértők hosszú sorát érintve halad tovább a folyamat, nyomozásokon, tárgyalásokon, szakértői meghallgatásokon és tanúvallomásokon keresztül, amelyek során a modern kriminalisztika eszközei is megjelennek, így a poligráf, a DNS-vizsgálat és különböző rekonstruktív módszerek, amelyek mind azt a célt szolgálják, hogy az események láncolata a lehető legpontosabban rekonstruálhatóvá váljon.

Az igazság azonban – minden igyekezet ellenére – sokszor nehezen tárható fel, mert a bűncselekmény mögött meghúzódó belső folyamatok jelentős része rejtve marad, és még akkor is, amikor a külső tényállás egyértelműnek tűnik, a belső ok-okozati összefüggések gyakran töredezettek, hiányosak vagy torzultak.

Előfordul, hogy a tények összeállnak, a cselekmény bizonyítást nyer, és a folyamat vége az ítélet lesz, amely lezárja az adott ügyet jogi értelemben, miközben a kérdések egy része nyitva marad, különösen azok, amelyek az emberi működés mélyebb rétegeire vonatkoznak.

Én azonban egy távolabbi perspektívából közelítem meg ezt a folyamatot, mert számomra nem csupán az a kérdés, hogy mi történt, hanem az is, hogy elkerülhető lett volna-e a bűncselekmény, létezett-e olyan pont, ahol a történet másképp alakulhatott volna, és hogy az adott személy mennyiben volt meghatározva saját múltja, környezete és pszichés struktúrái által.

Felmerül a kérdés, hogy beszélhetünk-e egyáltalán predesztinációról az ilyen esetekben, vagy inkább olyan egymásra épülő hatásokról van szó, amelyek egy bizonyos irányba terelik az egyént, miközben a döntés illúziója végig jelen marad, és csak utólag válik láthatóvá, hogy milyen szűk tartományban mozgott a választás lehetősége.

A másik lényegi kérdés számomra az, hogy milyen eszközökkel lehetne megelőzni a bűncselekmények kialakulását, hogyan lehetne időben észlelni azokat a mintázatokat, amelyek később destruktív cselekvésekhez vezetnek, és hogy miként lehetne támogatni az egyént abban, hogy a jövőben ne ismételje meg ugyanazt a viselkedést.

Munkám és tanulmányaim révén rendkívüli közelségbe kerülök mindazokkal, akik ezeknek a történeteknek a részesei, így az áldozatokkal, az elkövetőkkel, valamint azokkal a szakemberekkel, akik a rendszer különböző pontjain dolgoznak, legyen szó bírósági, nyomozóhatósági, ügyészségi vagy rendőrségi szereplőkről.

Ez a közelség egy sajátos látásmódot hoz létre, ahol egymás mellett jelennek meg a kiszolgáltatottak, a kétségbeejtően boldogtalanok, a traumatizáltak, az érzéketlenné váltak, valamint azok, akik életet oltottak ki, és ahol a kategóriák fokozatosan elveszítik merevségüket, miközben egyre inkább kirajzolódik az a közös emberi tér, amelyben ezek a történetek megszületnek.

Ebben a térben a bűncselekmény már nem pusztán egy jogi tényállásként jelenik meg, hanem egy folyamat végpontjaként, amelynek megértése túlmutat a bizonyítás eszközein, és amelynek feltárása egy olyan kérdéshez vezet vissza, amely egyszerre jogi, pszichológiai és egzisztenciális természetű: hogyan jut el egy ember addig a pontig, ahol egy másik ember sorsa visszafordíthatatlanul megváltozik.